Valóban az volt. Akár úgy is hívhatnánk, ahogyan Gerd Müllert nevezik Németországban: a nemzet bombázója. Ám adatai még müncheni tódáénál is félelmetesebbek. Ezerkilencszáznegyvenhatban, -negyvenhétben és -negyvenkilencben – figyelem! – 66, 48, majd 59 góllal zárta a bajnoki évadot, azaz egymaga többször talált a hálóba, mint nem egy csapat… Negyvenkilencben például „megelõzte” a Gyõrt és a Szombathelyt (egyaránt 56), a Tatabányát (53), a Szegedet (38) vagy éppen korábbi klubját, a Szentlõrincet (39). Akkor már az FTC-ben futballozott, és értékére jellemzõ, hogy átigazolásakor egy házat kapott. Nem családi házat: több emeletest. Igaz, mire – nem kis ráfordítással – kicsinosította azt, hogy a lakásokat bérlõknek adja ki, az épületet államosították… Ám a gólgyártásban ez sem zavarta: az élmunkás hatékonyabbnak mutatkozott a szocialista nagyüzemi termelés egészénél. A Ferencváros úgy nyerte el az aranyérmet 1949-ben, hogy 140:36-os gólarányt produkált. A zöld-fehérek négy csatára – Budai II, Kocsis, Deák, Czibor – mind a harminc mérkõzésen játszott, és a Deák (59), Kocsis (33), Czibor (18) hármas 110 gólt szerzett… (Azért Deák nyolccal többet jegyzett, mint a másik kettõ együttvéve.) Az NB I. rendes évadait tekintve ez a (világ)csúcs, mert szentlõrinci rekordja az úgynevezett „hosszú bajnokság” során született. Ám – maratoni ide vagy oda – azt a hatvanhatot szintén be kellett vágni… Úgy mesélték, ha a félvonal közelében megkapta a labdát, már baj volt. (Az ellenfél szempontjából, persze.) Egyrészt, mert lövõerõ tekintetében senki nem konkurált vele; másrészt, mert alig futott lassabban, mint az akkori idõk leggyorsabb magyar labdarúgójának tartott Rudas Ferenc. A keze is „megszaladt”. Amikor egy siófoki étteremben – az asztal tetején állva – rázendített a Fradi-indulóra, két vendég rászólt: „Kuss!” Mire mindkettõt leütötte… Ez a tette súlyos börtönbüntetéssel fenyegette, mivel a kárvallottak civil ruhás ávéhások voltak, ám a Dózsa „bázisszervénél”, a Belügyminisztériumban kifundálták: ha Deák átigazol Újpestre, akkor megmenekülhet a zárkától. Még szép, hogy otthagyta az FTC-t, arról viszont egyetlen szót sem ejthetett, vajon miért cserélt klubot… A balatoni affér „csupán” a válogatottságába került. Addig húsz meccsen 29 gólt szerzett a nemzeti együttesben, ám a továbbiakban „elfelejtették”, s évtizedeken át nem tudta feldolgozni, hogy 1950-tõl kimaradt abból a garnitúrából, amelyet két évvel késõbb már Aranycsapatnak nevezett a világ. Utolsó címeres mezes fellépése, a svédek elleni 5:0 (1949. november 20.) alkalmával így állt fel a ámadósor: Budai II, Kocsis, Deák, Puskás, Hidegkuti. Az ötödik gólt Deák juttatta a boldogtalan Henry Andersson hálójába; szegény kapus megbánta, hogy Rudolf Kock szövetségi kapitány a 25. percben, 2:0-nál beküldte õt Torsten Lindberg helyére… Deákot képtelenség volt lefogni, õ maga viszont megfelelõ õrzõnek bizonyult: futballistapályafutásának befejezése után a kormányõrségnél, Benkei András belügyminiszter személyi iztosítójaként dolgozott. Majd a balatonlellei BM-üdülõ mindeneseként regélt azokról az évekrõl, amelyek során a hideg kirázott minden védelmet tõle, ugyanúgy, mint az államvédelem két boldogtalan tisztjét. Január 16-án volt kilencven esztendeje, hogy megszületett a nagy center. Akit talán nem is Deák „Bambának”, hanem Deák „Bombának” kellett volna szólítani…